A http://www.online-ofb.de/ Neibsheim községgel foglalkozó adatbázisa következőket tartalmazza:
"Johann Georg PFISTERER * 29.08.1737 in Neibsheim+ 16.08.1769 in Nadwar/Ungarn
1.Ehegatte:
Maria Eva FEDERER* 1734+ 08.02.1776 in Nadwar/Ungarnoo 19.06.1764 in Nadwar/Ungarn
Keine Kinder gefunden!
Vater:Johann Georg PFISTERER* 28.05.1704 in Neibsheim+ 12.12.1784 in Neibsheim
Mutter:Maria Barbara BAUMANN* 07.12.1708 in Neibsheim+ 21.10.1775 in Neibsheim
Geschwister:
Georg Johann PFISTERER * 1729 in Neibsheim, + 1806 in Neibsheim
Maria Elisabeth PFISTERER * 1731 in Neibsheim, + 1771 in Weingarten
Margaretha PFISTERER * 1733 in Neibsheim, + 1742 in Neibsheim
Eva Barbara PFISTERER * 1736 in Neibsheim, + 1736 in Neibsheim
Johann Thomas PFISTERER * 1740 in Neibsheim
Maria Barbara PFISTERER * 1743 in Neibsheim, + 1775 in Neibsheim
Kaspar PFISTERER * 1746 in Neibsheim, + 1746 in Neibsheim
Susanna PFISTERER * 1747 in Neibsheim, + 1757 in Neibsheim"
"Johann Georg PFISTERER * 29.08.1737 in Neibsheim+ 16.08.1769 in Nadwar/Ungarn
1.Ehegatte:
Maria Eva FEDERER* 1734+ 08.02.1776 in Nadwar/Ungarnoo 19.06.1764 in Nadwar/Ungarn
Keine Kinder gefunden!
Vater:Johann Georg PFISTERER* 28.05.1704 in Neibsheim+ 12.12.1784 in Neibsheim
Mutter:Maria Barbara BAUMANN* 07.12.1708 in Neibsheim+ 21.10.1775 in Neibsheim
Geschwister:
Georg Johann PFISTERER * 1729 in Neibsheim, + 1806 in Neibsheim
Maria Elisabeth PFISTERER * 1731 in Neibsheim, + 1771 in Weingarten
Margaretha PFISTERER * 1733 in Neibsheim, + 1742 in Neibsheim
Eva Barbara PFISTERER * 1736 in Neibsheim, + 1736 in Neibsheim
Johann Thomas PFISTERER * 1740 in Neibsheim
Maria Barbara PFISTERER * 1743 in Neibsheim, + 1775 in Neibsheim
Kaspar PFISTERER * 1746 in Neibsheim, + 1746 in Neibsheim
Susanna PFISTERER * 1747 in Neibsheim, + 1757 in Neibsheim"
Margaretha Pfister *1748, + 20.06.1780 in Nadwar
Ehegatte: Martin Fang *09.09.1739 in Neibsheim, + 05.02.1810 in Nadwar
oo 19.11.1769 in Nadwar
„Nemesnádudvar község a Bácska északi részén, a Duna-völgy és a Duna-Tisza közi hátság találkozásánál helyezkedik el. Ott, ahol a bácskai lösztábla elválik a Duna menti tájegységtõl. A faluba vezetõ történelmi pincesor mellett halad el az 54-es számú fõközlekedési út. A község - szinte egyedülálló módon - két különbözõ jellegû tájra tagolódik. A mélyebben fekvo rész a Sárközhöz tartozik; arculatának kialakulása abból a ténybõl eredeztethetõ, hogy hajdan a Duna árteréhez tartozott. Ez, a nép által alsó határnak nevezett rész a községtõl észak-északnyugatra és délre terül el. Hajdan természetesen mocsaras volt e vidék, ám a lakosság a lápot lecsapolta.
Az úgynevezett felsõ határ átlagosan 30 m-rel magasabban fekszik, a határvonalat képezõ, Kecel-Baja között húzódó magasparttól keletre. Változatos táj, homokbuckákkal, kiszáradt medrekkel.
A község helyének kiválasztásánál minden bizonnyal fontos szerepet töltött be a Halasica-patak. Ezt többször szélesítették, de a nagytömegû belvizet képtelen volt elszállítani. Csak 1872-82 között készült el a Hegyalatti-csatornának az elõdje, mely már jobban megfelelt a célnak.
A honfoglaló magyarok Megyer nevû törzse szállt meg hajdan ezen a vidéken. A vezéri és királyi szervezetre utal az okiratban eloször 1432-ben említett Nádudvar név. A Nemesnádudvar név csak 1900 óta használatos, megkülönböztetõ szándékból.
A falu helye is többször változott. Az elõdtelepülés a lapályon volt, a mostani község és a Halasica-mocsár között. A török kiûzését eredményezõ harcok következtében elnéptelenedett a vidék, emiatt többször került sor a lakosság pótlására betelepítéssel. Az 1700-as évek elején idetelepített szerb és szlovák lakosok a jelenlegi falu és a Halasica-csatorna közé építették házaikat. Ez magasabban feküdt az elõzõnél, mégis kedvezõtlennek bizonyult. Az 1720 körül a Felvidékrõl ideérkezõ magyarok közvetlenül a magas rész mellett, tehát a falu mai helyén építették fel házaikat.
Az állandó elvándorlás miatt folyvást elnéptelenedõ vidéken lehetetlenné vált a gazdaságos birtokgondozás. A birtokukat féltõ földesurak, akikhez csatlakozott a kalocsai érsek is, kéréssel fordultak a császárhoz, hogy segítse elõ német telepesek bevándorlását. A hatesztendei szolgáltatási kötelezettség elengedés hírére már 1724 júniusában megérkeztek az elsõ német jövevények, szám szerint 25 család. Az áttelepülni kívánók csak akkor indulhattak útnak, ha lefizették az elbocsátási illetéket, vagyonuk 5, késobb 10 százalékát. Ha nem volt semmijük, akkor 1 birodalmi tallért fizettek, mielõtt gyalog vagy szekéren Ulmba indultak. Itt tutajra szálltak, és az Ulmer Schachtel-lel („ulmi dobozzal”) Bécsig utaztak. Itt kaptak pénzt, és itt tudták meg, hogy hova kerülnek. A bevándorlás folytatódott Mária Terézia és II. József uralkodása alatt is, egészen 1787-ig.
A nemesnádudvari telepesek a rajnai-frank nyelvjárást beszélik ma is. Gyökereik a Rajna mentén, a mai Baden-Württemberg tartományban keresendok (Neibsheim és környéke). Neibsheim 1972 óta a Karlsruhe mellettii Bretten része.Az érsek letelepedési feltételként szabta meg, hogy engedély nélkül nem költözhetnek el a községbõl, de erre a tilalomra nem is volt szükség. A szorgalmas és erkölcsös németek virágzó települést alakítottak ki. Lényegében a szorgos munka folyt egészen 1837-ig, amikorra Nemesnádudvarra is elérkezett a forradalmi idõk szele. A jobbágyok megtagadták a robotot, majd az ideküldött néhány katonát kiverték a faluból. A megye csak nagyobb erõ kiküldésével tudta letörni az ellenállást. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején 123 nemesnádudvari lakos állt be nemzetõrnek, többségük a megtorlás során eltunt.
Az I. világháborúban 72 katona halt hõsi halált a bevonulók közül. Házasok voltak 29-en, 86 árva maradt utánuk. A visszatért 41 hadirokkant nem tudott teljes értékû munkát végezni. A II. világháború még nagyobb veszteséggel járt. A nemesnádudvari németek átköltöztetése - Bácsbokodra, Felsõszentivánra, Csávolyra - 1947. április 18-án kezdodött. Augusztus 18-án pedig 80 családot vittek el, Németországba kitelepítendõ. Helyükre a határon túli Bácskából, illetve a Felvidékrõl áttelepített magyarok jöttek. Még korábban jelentett lakosság-vesztést, amikor 1944. december 28-ától 180 nemesnádudvari lakost - férfiakat és nõket egyaránt - indítottak útnak málenkij robotra. Közülük 66-an nem tértek vissza a donyeci szénbányából.
Ha az 54-es útról bekanyarodunk a községbe, a kétnyelvû helységnévtábla (Nemesnádudvar - Nadwar) után a történelmi pincefaluba érkezünk. Az út két oldalán sorakoznak a híres nemesnádudvari pincék, melyekbõl szinte minden család birtokol egyet. Ezekben a pincékben fogadják a falubeliek vendégeiket, köztük a testvérvárosból, Neibsheimbõl érkezõket is, a most már messze vidéken, sõt külföldön is ismert Újborünnep idején. Az ünnep Szent Mihály-naphoz kötõdik, így szeptember utolsó vasárnapján rendezik meg. A pincékben õrzik a hajdani borászati eszközöket, a tulajdonosok pedig az évszázadokon át apáról fiúra szálló tapasztalatokat. A pincék azonban nemcsak örömet jelentenek - itt jönnek össze a gazdák hétközben is egy kis eszmecserére -, hanem gondot is okoznak a község önkormányzatának. A magaspart korábban állandó omlásveszélyt jelentett, melyet azonban a támfalak megépítésével megszüntettek. Továbbhaladva a pincesoron az 1905-ben épült községháza felé, jobb oldalon találjuk a templomot, s a nemrég rendbe hozott, nagyon szép Szentháromság-szobrot. A lakosság - kevés kivétellel - római katolikus.
A gazdaság jórészt a mezõgazdaságon, ezen belül a szõlõ- és bortermelésen, valamint az állattenyésztésen alapul. A termelõszövetkezetnek külön sertéstelepe van. A körülbelül 60 helyi vállalkozó között - az önkormányzat mindent elkövet a vállalkozásbarát jelzõ kiérdemlésére - van néhány nemzetközi hatókörû is, elsõsorban a bútorgyártás és az építõipar, asztalosipari fafeldolgozás területén.”
„Nemesnádudvar község a Bácska északi részén, a Duna-völgy és a Duna-Tisza közi hátság találkozásánál helyezkedik el. Ott, ahol a bácskai lösztábla elválik a Duna menti tájegységtõl. A faluba vezetõ történelmi pincesor mellett halad el az 54-es számú fõközlekedési út. A község - szinte egyedülálló módon - két különbözõ jellegû tájra tagolódik. A mélyebben fekvo rész a Sárközhöz tartozik; arculatának kialakulása abból a ténybõl eredeztethetõ, hogy hajdan a Duna árteréhez tartozott. Ez, a nép által alsó határnak nevezett rész a községtõl észak-északnyugatra és délre terül el. Hajdan természetesen mocsaras volt e vidék, ám a lakosság a lápot lecsapolta.
Az úgynevezett felsõ határ átlagosan 30 m-rel magasabban fekszik, a határvonalat képezõ, Kecel-Baja között húzódó magasparttól keletre. Változatos táj, homokbuckákkal, kiszáradt medrekkel.
A község helyének kiválasztásánál minden bizonnyal fontos szerepet töltött be a Halasica-patak. Ezt többször szélesítették, de a nagytömegû belvizet képtelen volt elszállítani. Csak 1872-82 között készült el a Hegyalatti-csatornának az elõdje, mely már jobban megfelelt a célnak.
A honfoglaló magyarok Megyer nevû törzse szállt meg hajdan ezen a vidéken. A vezéri és királyi szervezetre utal az okiratban eloször 1432-ben említett Nádudvar név. A Nemesnádudvar név csak 1900 óta használatos, megkülönböztetõ szándékból.
A falu helye is többször változott. Az elõdtelepülés a lapályon volt, a mostani község és a Halasica-mocsár között. A török kiûzését eredményezõ harcok következtében elnéptelenedett a vidék, emiatt többször került sor a lakosság pótlására betelepítéssel. Az 1700-as évek elején idetelepített szerb és szlovák lakosok a jelenlegi falu és a Halasica-csatorna közé építették házaikat. Ez magasabban feküdt az elõzõnél, mégis kedvezõtlennek bizonyult. Az 1720 körül a Felvidékrõl ideérkezõ magyarok közvetlenül a magas rész mellett, tehát a falu mai helyén építették fel házaikat.
Az állandó elvándorlás miatt folyvást elnéptelenedõ vidéken lehetetlenné vált a gazdaságos birtokgondozás. A birtokukat féltõ földesurak, akikhez csatlakozott a kalocsai érsek is, kéréssel fordultak a császárhoz, hogy segítse elõ német telepesek bevándorlását. A hatesztendei szolgáltatási kötelezettség elengedés hírére már 1724 júniusában megérkeztek az elsõ német jövevények, szám szerint 25 család. Az áttelepülni kívánók csak akkor indulhattak útnak, ha lefizették az elbocsátási illetéket, vagyonuk 5, késobb 10 százalékát. Ha nem volt semmijük, akkor 1 birodalmi tallért fizettek, mielõtt gyalog vagy szekéren Ulmba indultak. Itt tutajra szálltak, és az Ulmer Schachtel-lel („ulmi dobozzal”) Bécsig utaztak. Itt kaptak pénzt, és itt tudták meg, hogy hova kerülnek. A bevándorlás folytatódott Mária Terézia és II. József uralkodása alatt is, egészen 1787-ig.
A nemesnádudvari telepesek a rajnai-frank nyelvjárást beszélik ma is. Gyökereik a Rajna mentén, a mai Baden-Württemberg tartományban keresendok (Neibsheim és környéke). Neibsheim 1972 óta a Karlsruhe mellettii Bretten része.Az érsek letelepedési feltételként szabta meg, hogy engedély nélkül nem költözhetnek el a községbõl, de erre a tilalomra nem is volt szükség. A szorgalmas és erkölcsös németek virágzó települést alakítottak ki. Lényegében a szorgos munka folyt egészen 1837-ig, amikorra Nemesnádudvarra is elérkezett a forradalmi idõk szele. A jobbágyok megtagadták a robotot, majd az ideküldött néhány katonát kiverték a faluból. A megye csak nagyobb erõ kiküldésével tudta letörni az ellenállást. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején 123 nemesnádudvari lakos állt be nemzetõrnek, többségük a megtorlás során eltunt.
Az I. világháborúban 72 katona halt hõsi halált a bevonulók közül. Házasok voltak 29-en, 86 árva maradt utánuk. A visszatért 41 hadirokkant nem tudott teljes értékû munkát végezni. A II. világháború még nagyobb veszteséggel járt. A nemesnádudvari németek átköltöztetése - Bácsbokodra, Felsõszentivánra, Csávolyra - 1947. április 18-án kezdodött. Augusztus 18-án pedig 80 családot vittek el, Németországba kitelepítendõ. Helyükre a határon túli Bácskából, illetve a Felvidékrõl áttelepített magyarok jöttek. Még korábban jelentett lakosság-vesztést, amikor 1944. december 28-ától 180 nemesnádudvari lakost - férfiakat és nõket egyaránt - indítottak útnak málenkij robotra. Közülük 66-an nem tértek vissza a donyeci szénbányából.
Ha az 54-es útról bekanyarodunk a községbe, a kétnyelvû helységnévtábla (Nemesnádudvar - Nadwar) után a történelmi pincefaluba érkezünk. Az út két oldalán sorakoznak a híres nemesnádudvari pincék, melyekbõl szinte minden család birtokol egyet. Ezekben a pincékben fogadják a falubeliek vendégeiket, köztük a testvérvárosból, Neibsheimbõl érkezõket is, a most már messze vidéken, sõt külföldön is ismert Újborünnep idején. Az ünnep Szent Mihály-naphoz kötõdik, így szeptember utolsó vasárnapján rendezik meg. A pincékben õrzik a hajdani borászati eszközöket, a tulajdonosok pedig az évszázadokon át apáról fiúra szálló tapasztalatokat. A pincék azonban nemcsak örömet jelentenek - itt jönnek össze a gazdák hétközben is egy kis eszmecserére -, hanem gondot is okoznak a község önkormányzatának. A magaspart korábban állandó omlásveszélyt jelentett, melyet azonban a támfalak megépítésével megszüntettek. Továbbhaladva a pincesoron az 1905-ben épült községháza felé, jobb oldalon találjuk a templomot, s a nemrég rendbe hozott, nagyon szép Szentháromság-szobrot. A lakosság - kevés kivétellel - római katolikus.
A gazdaság jórészt a mezõgazdaságon, ezen belül a szõlõ- és bortermelésen, valamint az állattenyésztésen alapul. A termelõszövetkezetnek külön sertéstelepe van. A körülbelül 60 helyi vállalkozó között - az önkormányzat mindent elkövet a vállalkozásbarát jelzõ kiérdemlésére - van néhány nemzetközi hatókörû is, elsõsorban a bútorgyártás és az építõipar, asztalosipari fafeldolgozás területén.”
No comments:
Post a Comment